2010. október 26. A Kárpát-medence állatvilága a legutóbbi jégkorszakban Előadó: Dr. Gasparik Mihály, Természettudományi Múzeum Őslénytani és Földtani Tár

A nagy természeti katasztrófák régóta foglalkoztatják az ember fantáziavilágát. Gondoljunk csak a babiloni mítoszokra és a Biblia vízözönről szóló bekezdéseire. A korai geológiai munkákban is megjelenik a vízözönelmélet, ennek tudományosabb feltárására a XIX. század elején kerül sor. Johann von Carpentier és Karl Friedrich Schimper az Alpok rétegsorait vizsgálva afelé hajlott, hogy a régi vízözönelméletek helyett egy, a fiatalabb korban bekövetkezett jégkorszakról kezdtek értekezni. A jégkorszak üledékeinek alaposabb vizsgálata kiderítette, hogy több egymást követő eseményről van tulajdonképpen szó, azaz az egyes hidegebb szakaszokat átmenetileg melegebbek követték (Albrecht Penck, Eduard Brückner). A mai kutatások kimutatták, hogy ezeken a szakaszokon belül is néhány száz illetve ezer évig tartó, enyhébb hatású, néhány fokos felmelegedést vagy lehűlést okozó kisebb klímaváltozások is előfordultak, enyhítve vagy szigorítva a nagyobb periódusok éghajlatát. Mit is nevezünk valójában jégkorszaknak (glaciális korszak)? Legjobban észrevehető hatása az, hogy a Föld pólusainak illetve magashegységeinek jégsapkái – gleccserei kiterjednek, a környékükön hideg, száraz éghajlat uralkodik az addig mérsékelt vagy mediterrán éghajlatú vidékeken is. Természetesen követi ezt a növény- és állatvilág elvándorlása, megváltozása, azaz olyan fajok jelennek meg, amelyek azelőtt az adott területen nem fordultak elő, vagy az addig ott élt élőlények igyekeznek a megváltozott körülményekhez igazodni. Ez természetesen igaz a melegebb periódusokra (interglaciálisok) is, gondoljunk csak hazánk területén élő úgynevezett jégkorszaki maradványfajokra. Az állat- és növényfajok megjelenéséből vagy „kipusztulásából” következtethetünk az éghajlati viszonyokra.

Izgalmas kérdés az is, hogy ezen fajok jelentős része (Mamutok, gyapjas orrszarvúak, óriásszarvas, barlangi medvék és hiénák stb.) miért pusztultak valójában ki, és miért nem élnek ma is olyan sarkvidéki területeken, ahol az éghajlat számukra még mindig kedvező lenne? A tudósok valószínűnek tartják azt, hogy a növényevők esetében részben speciális összetételű volt ennek a jégkorszaki száraz sztyeppnek a növényvilága, másrészt pedig az akkori ember vadászati tevékenysége sem lehetett közömbös ezen fajok számára. A jégkorszakban a Kárpát-medence területére három fő irányból vándoroltak be fajok: természetesen északról, az addig is tajga és tundra területekről (rénszarvas, sarki róka, hófajd, rozsomák), keletről, Közép-Ázsia irányából (lófélék), és délkeletről, Kis-Ázsia (ormányosok) felől. A jégkorszak egyik legjellemzőbb kőzete a lösz, amely száraz éghajlaton, a szél által szállított finom porból ülepedett le. Talajszintek tagolják, amelyek a melegebb időszakokban keletkeztek. A lösz sárgásbarna színű, finomszemű üledék, kézzel vagy kéziszerszámokkal könnyen faragható, jellegzetes kőzete a Dunántúlnak (paksi löszfal stb.), de egyéb helyeken is megtalálható. Meddig tartott a jégkorszak? Tulajdonképpen azt mondhatjuk, hogy a harmadidőszak (67 millió évtől 2 és fél millió évig) vége fokozatos „éghajlatromlással” jellemezhető. Ez tulajdonítható részben csillagászati okoknak, a Kárpát-medence tektonikai helyzetének északabbra tolódásának, a környező hegységek (Alpok, Kárpátok) kiemelkedésének és még számos körülmény megváltozásának. Az egyes hideg vagy melegperiódusok hossza százezer éves nagyságrendben mérhető, míg fent említettük, hogy a kisebb klímaváltozások néhány száz vagy ezer évig tartottak ezeken belül. Az utolsó jelentős hidegesemény mintegy 10 000 évvel ezelőtt ért véget, tehát nem lehetetlen, hogy most is csak egy úgynevezett interglaciálisban élünk.






Warning: gethostbyaddr() [function.gethostbyaddr]: Address is not a valid IPv4 or IPv6 address in /home/albireoh/public_html/goncol.hu/kozos/ip.php on line 21